RETORIKAI EDZŐTÁBOR FIATALOKNAK
„Ha belevágunk, jössz?”
– kérdezte Zoli (Dr. Németh Zoltán) egy tél végi délután.
Naná! – vágtam rá azonnal. 2010. szeptembere óta ismerem, s az eltelt idő alatt annyi inspirációt kaptam és láttam Tőle, hogy… naná!
Így aztán július idusán, majd augusztus végén is azon kaptam magam, hogy nyár ide vagy oda: fél hétkor ébreszt a giling-galang és bohó tiniként igyekszem a Grundra (a Retorikai Edzőtábor Fiataloknak táborának mindkétszer otthont adó tökéletesen zegzugos helyszínre).
2017 július és augusztus -a tábor.
A résztvevők, „táborozók” többsége ebbe a kategóriába tartozik – életkorban mindenképp. Bár az egy hét kőkemény munkáról szól, nem komolykodjuk szét a mindennapokat: játékos feladatokkal teszünk határozott lépéseket a szombati Nagy Próbatétel, a szülőkből és családtagokból álló – mintegy harminc főnyi – közönség előtti beszéd megtartása felé.
Két korcsoportban dolgozunk, nekem a „kicsik” – 8.,9., 10. osztályba igyekvők – szárnyra bocsátása a feladatom. Azzal is szembesülök, hogy olyan gyerekekkel, akiknek lassan a nagymamája lehetnék… ???Dehogy szegi kedvem a helyzet, sőt azzal indítok, hogy „tiszteljük meg egymást a tegeződéssel”. Felizzik bennem egykorvolt „tanítónénis” énem – igazán sosem bújtam ki ebből a szerepemből, ott parázslik velem, pályaelhagyásom mintegy harminc éve óta… Jó nagy szatyorral érkezem, benne ‘kincsek’ lapulnak: Pepi, a plüssliba, színes kártyák, képek, társasjátékok, filctollak, labdák és egy jó erős, karikára kötött kötél is, aminek majd pénteken lesz szerepe…
A retorikai tudnivalókat önismereti modulokkal váltogatjuk.
Előadásokkal is tarkítjuk a mindennapokat: a majdani beszédük megtervezéséhez mindmapet – gondolattérképet – írnak, tartalmi, formai tanácsokat kapnak. Milyen egy jól felépített beszéd, hogyan legyen hatásos a kezdés, milyen az ütős, emlékezetes zárás… Hogyan kezeljük a stresszt, hogyan küzdjük le a lámpalázat… hogyan használjuk a hangunkat? Rögtönzéssel tesszük próbára a „beszélőkét”, utána a visszajelzéseket adunk. Először mi, tanárok (akik mindannyian a magyarországi Toastmasters Klubok vezetői voltunk, vagyunk) majd megtanítjuk ennek módszerét – így már ők is egymásnak.
Mit csinált az illető jól? Hogyan lehet még jobb? Mi a konkrét javaslatod?
Biztatjuk őket a komfortzóna rendszeres elhagyására, a „zöld emberkével” való gyakori kommunikációra: hangsúlyozzuk a pozitív hozzáállás fontosságát, minden napnak megkeressük az aranyszálát – a számunkra legjobb, leghasznosabb, legörömtelibb történést…
A békés és zavartalan egymás mellett élés érdekében a mobiltelefonoknak decens parkolópályát alakítunk ki. Hagyjuk, hadd pihenjenek…
Lazításként persze jut idő társasjátékra, előkerül a foci, kucorodós beszélgetésekre az élet nagy dolgairól, sőt a csocsó sem marad kihasználatlanul… elvégre nyár van, nyááár…
Arra eszmélünk, hogy péntek lett, új helyszínen, a Premier Kultcaféban megtanuljuk, hogyan viselkedjünk a színpadon. Hová és hogyan álljunk, vagy váltsunk helyzetet, hogyan kezeljük a fényeket, mit kezdjünk a kezünkkel… Hogyan tiszteljük meg a közönséget és magunkat is a megfelelő öltözékkel…
Ha már együtt vagyunk, épülünk csapatként is, s a körben, a kezünkben tartott kötél segítségével megtanuljuk, hogy bízhatunk egymásban… igen.
Főpróba, írásos és szóbeli visszajelzések, majd a „holnap találkozunk, mindenki aludjon nagyot” búcsúja.
Szombat, a Nagy Nap
A színpadra indító biztató „mancsolás”, vállvetegetés és felkonferálás után határozottan lépnek ki és állnak a reflektorfénybe, hangosan, érthetően beszélnek. A teremben szülők, rokonok… mindenkinek csak a sajátja ismerős… így aztán nagyrészt ismeretlen a közönség.
A társak drukkolnak, mindannyian ismerik az idáig vezető út nehézségét, szépségét is.
A gyerekek a beszéd zárása után feltörő tapsban fürdenek önfeledten… be-, ki- és megvárják, hogy elérjenek hozzájuk az elismerés hullámai… ha még nem tapasztalta a kedves Olvasó, érdemes kipróbálni…
Megkönnyebbült mosollyal, jogosan büszkén jönnek le, a tanártársak pacsival, öleléssel várják őket, mindkettőt kihasználják, bármilyen idősek… sokszor futja el a szemem a könny, mikor látom: erre az érzelmi töltetre milyen nagy szükség van!
Napok múlnak el, hetek is… még mindig szívmelengető rájuk gondolni… lelkesen mesélek róluk azóta is a felnőtteknek tartott képzéseken, tréningeken, coachingon. Sokszor azon kapom magam, hogy azokon a témákon „kattogok”, amiket ők hoztak. A kirekesztettség fájdalmán, a „csakazértismegmutatom”-on, a minden rossz helyzetből van kiút győzelmén, a különböző élethelyzetekből megtanultakon, a sárkányszelídítésen, a barátság fontosságán…
Hmmm…az Életen…!
Vitathatatlan, hogy 2017 nyarának aranyszála volt a retorika tábor kétszer egy hete. Nekem biztosan.
…és biztosan nem csak nekem…
Mohón kutatom a választ a Miért-re, egyszer csak felfénylik: az elismerések, a pozitív megerősítések mennyisége lehet a titok nyitja. A mai oktatás ott áll, ahol… érik hatások a gyerekeket persze, ám a „javíthatónak tüntesd fel a hibát” alapelv mindvégig velünk van, következetesen javítjuk, ha valaki negatívumról, hibáról beszél. Megtanítjuk őket a gyöngyhalászat tudományára, titkára: mindenkiben meglelheted az igazgyöngyöt, az elismerés ajándékát, amit, ha őszintén és megindokoltan adsz, hamar vissza is kapod… és az mekkora öröm…!
Rajtad múlik, hogy megkeresed-e… épp úgy, mint minden egyes nap aranyszálát.
… amúgy Neked mi a mai?
Homolya Emese
tréner/ coach/ mediátor
